pongi

Kezdeném azzal, hogy sosem sportoltam verseny szerűen. Általános iskolás koromban megismerkedtem a birkózás alapjaival, de aztán édesanyám - teszem hozzá: tévesen - azt hitte, hogy az orosz eredményeim rohamos romlása a sok "külön óra" rovására írható, ezért 1 év után abba kellett hagynom. Nem mintha nagyon bántam volna. Egyébként tesi órán általában futottunk, amit nem szerettem, meg fociztunk, ami nem érdekelt különösebben és kidobóztunk, ami tetszett, de ilyen olimpiai sportág meg nincs. ;-)

Középiskola első osztályában a tesitanár azzal a kérdéssel a tarsolyában érkezett, hogy kinek van kedve az iskola kosárcsapatában szerepelni. Mivel jópáran jelentkeztünk, a tesiórákat is "feláldozta" a sportág alapjainak a megtanulására. Ez akkor számomra szórakoztató volt. Mai fejjel nem véleményezném, mert csak rosszat tudnék írni. Az biztos, hogy én azzal kezdtem volna, hogy kivittem volna a srácokat egy-két igazi kosármeccsre. Na de mindegy, a középiskola 4 éve eltellt ezzel a tingli-tangli grund kosárlabdával, ami gyakorlatilag csak abban hasonlított a névadó csapatjátékra, hogy a csapatok az ellenfél kosarába próbálták bejuttatni a labdát, ahogy egyébként az igazi kosarasok is. De semmi összhang, semmi taktika, semmi csapategység, semmi elméleti alapja nem volt a dolognak. Két évig szenvedtünk a középiskolai bajnokságban, asszem egy meccset sem nyertünk. Harmadikban egy sokkal agilisabb tesnevelő tanárt kaptunk, de ő nem erőltette a kosarazást, legalábbis a bajnokságot nem. Vagy azért, mert látta, hogy nincs sok értelme, vagy mert nem volt a kosárlabda a szíve csücske. Nem tudom. A grund kosárlabdát azért folytattuk szünetekben, lyukasórákban, (igazi órák helyett), délutánonként.

Főiskolai próbálkozásaim alatt nem igazán kosaraztam. Amíg kötelező volt a testnevelés, addig Czéh László kosáróráit látogattam, itt már több érdemi dolgot is tanultam (volna) de (már) nem érdekelt túlságosan.

Aztán munkába álltam és néhányszor eljártam az akkor már egy-két aranyérmen "átesett" kosaraslányok meccseire. Ezzel valószínűleg el is lettem volna évekig, de kollegám lett Ravi, aki akkor statisztikusként ténykedett és elhívott, hogy próbáljam ki én is. Ott ragadtam 9 évig. Ez idő alatt szinte kivétel nékül ott voltam minden hazai rendezésű női meccsen. Bajnokság, EL, Magyar Kupa, felkészülési mérkőzések, válogatott meccsek, utánpótlás tornák... Néhány év múlva a Jugoszláviában zajló háború miatt a Buducnost "hazai" meccseit Pécsett játszotta, ahol belekóstoltunk a férfi meccsek statisztika írásába is. Később már a pécsi fiúk meccsein is mi írtuk a statisztikát.

De ne szaladjunk ennyire előre, mert a fentiek még nem elegendőek ahhoz, hogy ennek egy teljesen külön html oldalt szenteljek. 1999. nyarán Magyarország rendezhette a "Vasutas EB-t". Ez tulajdonképpen európai vasutas kosárcsapatok találkozója volt, egy kellemes hét a Balaton partján. Itt futottam össze (ismét) a Bálinttal, merthogy ő ezen az EB-n az asztalszemélyzet tagjaként ténykedett. Említette, hogy játszik egy kosárcsapatban, és kérdezte, hogy nem lenne-e kedvünk (a Ravival) eljárni az edzésekre. Gondolom előtte megbeszélte ezt a csapattársaival, szavaztak róla, és biztosították a Bálintot, hogyha nem vállunk be, akkor neki kell velünk közölnie, hogy a csapat nem szeretné, a továbbiakban a Zippiben rontanánk a levegőt. Mivel ez nem történt meg, így csak egy dologra tudok gondolni - legalábbis az esetemben - hogy a Bálint gyáva volt megmondani nekem az igazat. Szerintem azóta is minden szerdán és pénteken feszengve próbálkozik közölni velem, hogy nincs tovább... ;-)

Szóval 1999. ősze óta tagja vagyok a Calamites csapatának. Nyilván a fent vázolt kosaras előéletem is predesztinálta, hogyha maradok/marasztalnak, akkor nem a kosaras kvalitásaim miatt teszem/teszik, de azért jó egy picit futkározni, míg a többiek kosaraznak. ;-) Hogy meddig lesz ez így? Passz (assziszt)! Az biztos, hogy tovább, mint a "sapkás" Tibi, de az is, hogy nem olyan soká, mint Pisti, csapatunk doyen-je.

Pongi (#15)